Itt áll most is a tálalóasztal, mögötte a szék, az mögött a könyvszekrény, gyermekkora olvasmányaival. Szemben, az ablak alatt az ágy, ami otromba és kényelmetlen, de valaha nem vette észre.

Itt élte meg kamaszkorát. Sok-sok ígéret csillámlott akkor a lányok szemében, s ő tudta olvasni őket. A küszöbén állt egy lázas, regényes, nagy kalandnak, ami majd az élete lesz, felfokozott izgalmaknak és szenvedélyeknek, sosem sejtett, magukkal ragadó, testet-lelket megrengető szerelmeknek. Vágytól túlfűtött lányok sereglettek köré a képzeletében, akik csak hívó szavára vártak.

S most ugyanitt ül, ugyanebben a szobában, aminek most látja a sivárságát, és nem tartozik sehová, nem tart rá igényt senki. Minden elmúlt, az a nagy idő, a színes diákévek. És itt is elmúlt és eltűnt minden, ami valaha éltette és ösztönözte, nem lehet visszatérni és újra beletelepedni, eltűntek az örömök, a reménykedések, minden mindegy lett. De akkor mivégre volt ez a nagy felhajtás? Nem lett ő több, mint az a kamasz volt, nem lett értékesebb ember. Mire való volt ez az öt év, és megérte-e fáradságot? Hogyan vezethetett vissza az út önmagába?

Tamara megint szóba elegyedett vele, mikor a titkárságon kávéztak.

– Mondd csak! Hogy jutsz ki reggelente ide, a telepre? – fordult hozzá.
– A makói munkásjárattal – felelte Ádám közömbösen, udvariassági beszélgetésre készülve. De aztán tendenciózusak lettek a kérdések.
– Mikor szoktál felkelni?
– Negyed ötkor.
– És aztán még utazol egy órát… Igaz? Pedig kelhetnél negyed 6-kor is. Egy óra sokat számít.
– Hogy lehet ezt megoldani?
– Mit gondolsz, én hol lakom? Egy IBUSZ-szobában, a belvárosban. A munkásjárat ott halad el a ház előtt, és a sarkon felvesz egy csomó embert.
– Nem túl drága az?
– Butuska! A cég fizeti az egészet. És van is hely.
– Nem akarok senkivel közös szobát.
– Nem is kell! 4-szobás a lakás, és hárman lakunk benne. Ráadásul Lajosék gyakran rándulnak át Kazincbarcikára besegíteni, ahonnan csak hétvégére jönnek vissza, akkor sem mindig. Úgyhogy jelenleg egyedül lakom benne.

Sokszor ült már a Szabadság Mozi nézőterén. A földszintre beférnek vagy 700-an, az erkélyre 500-an. Mikor a Bondarcsuk-féle Háború és békét jöttek nézni a technikumból, teljesen megtöltötték a mozit. Szinkron nélkül vetítették, s mikor a szereplők valami egyszerű, ismerősen csengő kifejezést ejtettek ki a szájukon, mint például „nyicsisto”, kitört a hangos röhögés, majd sokáig visszhangzott a szó a nézőtéren, ízlelgették a hangzását a tanulók. A Hideg napok bemutatójára már csak a saját osztályait vitte a magyartanár. Börtöncellában a legnagyobb magyar férfiszínészek… – Egy mukkot sem értett az egészből.

S most itt ül ezzel a lánnyal, Edittel, aki az első hívó szóra eljött vele, még-sincs minden rendben köztük. Túl fiatal hozzá, negyedikes gimnazista, de már másért lelkesedik, és nem lehet tudni, hogy mi az a más. Mi a trend most a középiskolákban? Fontos lenne neki is követnie, vagy határozza meg ő az irányvonalat kettőjük számára?

Egy percig szótlanul baktattak a sötét járdán. Ádámék kapujában megálltak. Úgy festett, Emese kísérte haza őt. De ez nevetséges lenne, ezért úgy határozott, inkább ő kíséri hazáig a lányt. Mikor odaértek, Emese kigombolta a kabátját, mintha már bent volna a meleg szobában. Elődomborodtak gyönyörű mellei a ruhában, és látszott, mennyire karcsú a dereka. Nekivetette hátát a kiskapunak, így csípője előre boltosult.

– Nagyon szép lány vagy, Mesi. Hihetetlen, hogy 16 évesen így tudod előadni magad. Legszívesebben átfognám a derekad.
– Fogd át!
– Komolyan? – Ádám kezei lassan mozdultak előre, majd megállapodtak a ruhán, a kabát alatt. Kellemes meleg járta át az ujjait. A mozdulat nyomán egészen közel kerültek egymáshoz, s Ádám arra gondolt, 6 évvel idősebb a lánynál. Lehetséges, hogy életkora máris kizárja olyan kapcsolatokból, melyeket porcelánbaba arcú, ártatlannak látszó szépségekkel létesíthetne? Ez képtelenség! Nemrég még kamasz volt maga is.

A lány mozdulatlanul várakozott, feszültséggel az arcán. Ekkor felkapcsolódott az udvari villany, és a ház bejárata felől nehéz léptek közeledtek a kapu felé.

Ádám elengedte a lányt és hátralépett.

– Találkozunk a könyvtárban! – suttogta Emese. – Szia!

Ádám nem érti, hogy működik ez a vállalat. Világos, hogy a városi tanács tulajdonában lévő, úgynevezett állami bérlakások állagának fenntartására hozták létre. A lakók, akik egyszer hozzájutottak egy ilyen lakáshoz, csekély havi díj ellenében használják, mint sajátjukat. Élvezik minden komfortját és előnyét. Ám ha valami tönkremegy, a hibát már nem tekintik sajátjuknak, hanem rohannak az IKV-hoz, hogy sürgősen követeljék a javítást. A hibák felvételére és ügyintézésére hozták létre a műszaki osztályt, és e célból ültették be a jól fűtött, komfortos irodába Ádámot, a többiek közé. Eddig még minden rendben lenne.

A probléma ott kezdődik, hogy a hibák kijavítását nem futja a pénz, és a vállalat nem hozott létre kellő méretű kivitelező szervezetet, megfelelő számú és kvalitású szakemberrel. A panaszosokat persze fogadni kell, ígérgetni nekik, hogy megcsinálják, közben halogatni a megoldást, míg a bajok egy része vállalati beavatkozás nélkül is megoldódik, vagy amíg akkora kár nem keletkezik, hogy már nem számít a költség, akár külső szerelőcég megbízása árán is haladéktalanul megoldják. Amíg azonban idáig eljut egy ügy, napok sora telik el, felmérhetetlen bosszúságfelhő keletkezik, és megszámlálhatatlan feszült vita zajlik lakók és ügyintézők között.

Technikustanonc korában a Kéziszerszámgyárban töltött egy nyári termelési gyakorlatot. Alaposan befogták a munkába, kemény négy hetet nyomott le, reggel 6-tól délután 2-ig, mint a rendes szalagmunkások. Mindenre emlékszik. Zöldek és olajtól mocskosak a gépek, a vakolat málladozik, a sötét sarkok tele szutyokkal. Arra is, hogy munkájáért nem fizettek semmit. Arra is, hogy a marószerszám élei vékony, tűszerű forgácsokban szedték le a fölös rétegeket a munkadarabról. A tűk az olaj miatt összeakadtak és szerteágazva tapadtak rá a vasfelületre. Állandó seprés nem jöhetett szóba, mert visszavetette volna a normát. Puszta kézzel kellett megragadnia a vasat, és beledobni a kosárba. Munkakesztyű hiányában a vasforgácsok százai fúródtak tenyere hámrétegébe. Már jócskán benne jártak az új tanévben, mire az összes kikopott belőle.

– Nem tudnának kesztyűt adni? – kérlelte a művezetőt.
– Kesztyűt? Milyen kesztyűt? Hogy képzeled? A kesztyű drága! Te csak egy tanonc vagy. Neked nem jár!

Tenyere furcsa rajzolatán senki sem ütközött meg. Hát igen, ezt hívják munkának – vontak vállat a felnőttek. Igen, itt megérezte a lényegét. Annyira rossz volt minden, hogy az már szinte jó volt. Életében először élvezte az önkínzás gyönyörét.

Beültek a fülkébe, csak így hármasban Kecskemétig. A főnök Livit hozta magával a kereskedelmi csoportból, nem minden célzatosság nélkül. Livi hamvasszőke és 20 éves, és ahol ő felbukkan, ott a férfiak egyszerűen megbolondulnak. Elöl-hátul szívet gyönyörködtető idomain áttetsző vajszínű blúz, alatta a jól kivehető melltartó, s benne a tartalmas keblek; fenekén galambszürke, feszes miniszoknya. Ádámnak erőfeszítésébe került, hogy kiiktassa a látómezejéből, valahogy mégis mindig feléje fordult a nyaka.

Az Utasellátó éttermét már előkészítették a zártkörű rendezvényhez. A területi igazgató jókedvűen és kedvesen köszöntötte a vendégeket az ajtóban, mindannyiukkal mosolyogva rázott kezet, majd bemutatta munkatársát, Livit, mint a projekt üzemeléséért felelős kereskedelmi megbízottat. Amikor kezet fogtak vele az érkezők, elakadt a lélegzetük. Egy másodpercre leállt az agyműködésük, majdnem elfelejtették elengedni a lány kezét, a szemüket meg a kebléről levenni, míg az újabb jövevények enyhe, hátulról jövő taszítóereje mozgásra nem késztette őket.

– Nézed a focit?
– Általában nem.
– Én igen! Most április 30-án történt, akkor játszották a Magyarország – Szovjetunió világbajnoki selejtezőt. Ica egy huszonéves falusi lány, főiskolát végzett ugyan, de nem sikerült kikupálódnia. Amint megérkeztem, az anyja diszkréten magunkra hagyott bennünket. Mindkettőnk pechére bekapcsolva hagyta a tévét, és épp akkor kezdődött a meccs. Tudod, nekem a foci az szent! Egy válogatott meccset pedig ki nem hagynék. Hanyatt feküdtem a díványra, onnan követtem a fiúk megmozdulásait, és különösen felspannolt, hogy Nyilasi góljával vezetést szereztünk. Ica persze nem vette jó néven, hogy rászegeződöm a képernyőre, amikor vele is foglalkozhatnék. Először ki akarta kapcsolni a készüléket, de nem engedtem. Erre úgy gondolta, próbára tesz: vajon a meccs izgalmai vagy az ő bájai hatnak rám nagyobb erővel. Én meg úgy gondolkodtam, hogy a meccset most játsszák, ez megismételhetetlen, az ő szépsége pedig megvár. Rám feküdt, combjai közé fogott, lovagolt rajtam, közben puszikkal árasztotta el a fejem, csókolta a szám, simogatott mindenfelé. Én inkább a csapat támadójátékában voltam érdekelt, ezért igyekeztem kitegintgetni a teste mögül. „Húzódj kicsit oldalra, most miattad nem láttam Kereki gólját!”  korholtam, határozott mozdulattal félretolva. Erre felkapta a vizet. „Pofátlan vagy! Akkor menj haza!” kiabálta.  „Nem, most már megnézem a meccset!” A végén sajnos kaptunk egy gólt, de azért győztünk.  „Na, most már jöhetsz” fordultam hozzá.  „Most már késő” válaszolta. „Kifelé!” Búcsúzóul rácsaptam egy jókorát a fenekére. És ezt is sértésnek vette a kis buta!…

Nem ismerte korábban ezt a virágot. Legalábbis nem tudta, hogy ilyen csodákat képes bemutatni. Elméleti oldalról közelített hozzá: szakkönyveket vett. A zárvatermők törzsébe, az aszteridek csoportjába, a fészkesvirágzatúak rendjébe, az őszirózsafélék családjába, az aszterek nemzetségcsoportjába tartozik. Tudományos neve: Callistephus chinensis. Ez eddig semmit nem mond neki.

Azt viszont naponta látja, milyen hálás ez a szerény növény. Minden bánatért kárpótolja. A kecskeméti piacon híre ment a portékájának; asszonyok serege rohamozza. Hogyan jöhet létre ilyen tökéletes találkozás egy ember és egy virág között? Elsőre, véletlenül. Talán mindig is egymásnak voltak teremtve. Szelíd, kezes bárány, nem követelőző, nem kényeskedő, nem bonyolult. Ilyen nőre volna szüksége. Nem tüskés, nem bánt, belesimul a kézbe, színorgiában pompázik, szelíden kínálja magát, és tetszik az embereknek. Neki is nagyon tetszik, hálával gondol rá.

– Ha együtt vagyunk, tudok hatni rád – suttogja Beáta. – De egyre ritkábban jössz. Mikor elmaradsz, nem hiányzom?
– Dehogynem.
– Ha veled vagyok, ölelgetsz, kívánsz… Költözz hozzám! Végleg…
– Lehetetlen. Csak meghatározott napokon akarok nálad lenni. Illeszkedve a piaci rendtartáshoz. Kérlek, a kislányod ne legyen otthon azokon a napokon!
– Félsz tőle?
– Félek valami olyan érzelemtől, amit nem ismerek.
– Nem akarsz feleségül venni, ugye?
– Miért? Te akarnád?
– De azért velem maradsz?
– Csak akkor maradok veled, ha nem kérded, mit miért teszek. Ha nem akarsz tanácsokat adni, terelgetni vagy nevelni. Ha belenyugszol, hogy férfi vagyok, erős, büszke, önfejű. Ha nem kell kiterítenem eléd minden lapomat, ha nem kell folyton magyaráznom, merre tartok és miért. Veled maradok, de nem te leszel a középpontban.
– Hanem ki?
– A cél.